Ady Endre meghalt 100 éve

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

 
 
 
 
 
 

Két hete ápolták, amikor egy reggel hirtelen meghalt 1919. január 27-én, 41 évesen.
Temetése január 29-én volt: koporsóját a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel.
Több tízezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel.


Emlékezünk rá néhány versével

 

Szelíd esti imádság

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam: "Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csön-
des éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, vi-
selj gondot rám, ámen."

Egy ismerős kisfiú

Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában, nevetve, holtan,
Aki voltam.

Édes kölyök: beteg, merengő,
Körüllengi s babrálja lágyan
Szegény ágyam.

Vénülő arcom nézi, nézi
Csodálva s könnyét ejti egyre
A szememre.

S én gyermekként ébredek sírva
Százszor is egy babonás éjen,
Úgy, mint régen.

A karácsony férfi-ünnep

Betlehem, a te hajnalod
Férfi-hajnal volt. S férfi-bánat,
Hogy fia fogant Máriának.
Mienk az arany, myrrha, tömjén
S a nagy fájó gondolatok.

Mienk az élet s kötelez:
Kisded-sírás velünk veszekszik,
A nagy Titok fejünkre fekszik.
Óh, testvérek, miénk az élet,
Bennünket bíztat és sebez.

Óh, élni bús és élni szép:
Áldott az, aki befogadja.
Ma, akinek van édesanyja,
Hím testvérem borulj elébe
S csókold meg sírva a kezé
t.

Hazamegyek a falumba

Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.

Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.

Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.

Mintha pendelyben látna ujra
S nem elnyűve és megsárgulva,
Látom, hogy mosolyog rám.

Majd szól: »Én gyermekem, pihenj el,
Békülj meg az én ős szivemmel
S borulj erős vállamra.«

Csicsítgat, csittít, csókol, altat
S szent, békés, falusi hatalmak
Ülnek majd a szivemre.

S mint kit az édesanyja vert meg,
Kisírt, szegény, elfáradt gyermek,
Úgy alszom el örökre.

Alázatosság langy esője

Nyilazott Napod tüzes hője,
Nem volt enyhülésem, Uram,
S felhődből rám permetezett
Alázatosság langy esője.


Nézd, ahogyan fejem lehajtom,
Szánom minden dölyföm, Uram,
S ha van még bennem gőg-erő,
Szívemmel együtt kiszakajtom.


Mutass nekem egy ellenséget,
Valaki ocsmányt, óh uram,
Megcsókolom csúf lábnyomát,
Hogy méltón imádjalak téged.


Elébem kis folyókák hozzák
Szakadt kegyelmed, óh Uram,
S csobog lelkemben kedvesen
A leesett alázatosság.


Szeretnék mindent odaadni
Nagy, szent szeszélyednek, Uram
S szeretnék minden percemen
Nagyon-nagyon megaláztatni.

A Jézuska tiszteletére

A született Jézus,
Ez igézetes gyermek,
Áldja meg azokat,
Kik a szívünkbe vernek
Mérges szuronyokat.

Áldassanak bennünk
A kifeslett vér-rózsák:
Bánat, kín, szenvedés,
Mert Jézus volt a Jóság
S a nagy, szent türelem.

Csengessünk csengőkkel,
Szeressünk szeretettel,
Örüljünk, ha sírunk,
Ha ránk tör minden ember
S ha álul bántatunk.

A született Jézus
Született így s kívánta,
Hogy ez legyen az üdv:
Minden hívság kihányva
Életünk gömbiből.

Álmom: az Isten

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.


Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Virág-fohász virágok Urához

Sok évezres áloe-nemzedéknek
Első és utolsó virága,
Csodálatos ember-virág, én,
Lám, még mindig élek.

Bűnben s halálban kinyílt cifra fürtöm
Minden senki rabolja, tépi,
Készülnek buta mű-virágok
S én áldásom küldöm.

Virágok Ura, titkos Erő, ámen.
Hervassz el engem, itt az óra
S erdődben többé ne nyíljon más,
Csak olcsó ciklámen.

Be szép, be bús, be átkos sorsot kaptam:
Vagyok egyetlen, szent virága
Halódva száz-száz csók-növénynek,
Kik éltek miattam.

S én mag nélkül halálra-szántan élek,
Engem mindenki megcibálhat.
Virágok Ura, be jó lenne
Elmúlni, de félek.

 

Az oldalt szerkesztette: Szabó Lászó ........................................................................................................................ Vissza a fő oldalra

 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz